Egy perces ponyva történet II. (Senki)
Problémák
Minden alkalommal, amikor a lány végez valami házi munkát
anyukája mindig kereste, hogy mit nem csinált meg, mit hagyott ki, mit
felejtett el. A hibát kereste. Megdicsérte, hogy ügyes volt, de a hangnemében
mindig lehetett hallani, hogy most jönnek a negatív löketek, amikkel lánya
önbizalmát a földbe tiporhatja. Apja, pedig a munkájának él, szinte alig van
itthon, és ha a házban is van, akkor is a dolgozó szobájának négy fala közt
végzi a dolgát, miközben a húga folyton visít, mert ezt akarja csinálni, amazt
akar enni. Anyukája elkényezteti, amit vele sose tett, mintha csalódott volna
benne a saját édesanyja.
McDragon család egy tökéletes képet próbál felmutatni az
embereknek. A férj ellátja a háztartást, hozza a pénzt, a feleség a legkisebbikkel
foglalkozik, miközben a legnagyobb gyerek végez el minden mást. Ott az iskola,
ahol nyilván kiválóan kell teljesítenie, szinte megszakad. Minél távolabbi
egyetemeket jelölt meg, és fel is vették egy Floridai egyetemre. A szülei nem
is foglalkoznak vele, az anyja nem örül neki, s le is ordította fejét, hogy ki
fog bevásárolni, takarítani, segíteni, nevelni a kis Olíviát. Akkor már Alice
elhatározta, hogy elhagyja a családját. Már össze is pakolt egy sport táskába
és egy nagyobb hátizsákba, amikor az anyja az egyik reggel felkopogott hozzá,
hogy reggeli. A lány csodálkozva ment le az étkezőbe, ahol Olívia már nagyban
piszkított - több étel volt rajta általában, mint a szájában.
-
Drágám, apáddal úgy
gondoltunk, hogy elválunk - felelte anya, miután leült a helyére. Lefagyva
bambult maga elé, és azt se tudta mit reagáljon - Úgy gondolom, apád veled megy
Floridába, mivel oda helyezték át, miközben én itt maradok a kicsivel - mesélte
úgy, hogy minden le van fixálva.
-
Komolyan, most
akarjátok velem közölni? - álltam fel az asztaltól, és a szemeimet megtörölve
csörtettem ki a házból. A korai reggel sugarak égették már most a bőrét, mintha
mind arra pályázna, hogy lebarnuljon. Elővette a zsebéből a telefonját, és az
egyetlen embert hívta, aki meg tudja most nyugtatni, de nem a barátja vette
fel, hanem az édesanyja a fiúnak - Halló? Zack? Ott vagy?
-
Alice - szólalt meg
egy kellemes női hang, ami most tele volt fájdalommal - Még nem tudod, igaz? -
remegett meg, ahogy ezt a kérdést feltette - Zack meghalt…
Nem tudott erre mit reagálni, csak a hajába túrt, és
egészen a parkig rohant nyuszis papucsában. Leült a hintára, és nézett maga
elé. A telefont már letette. Tudta, hogy a barátjának voltak gondjai.
Depressziós volt, de nem is sejtette, hogy az öngyilkosság nála már ilyen
közeli témának felelt meg. Nem beszélt róla, erről, és most butának is érezte
magát, hogy nem vehette észre. Hirtelen hanyag öltözködését, hatalmas karikáit
a szeme alatt, vágásait az alkarján. Folyton azt mondta szereti, és bármit
megtenne érte. Azt tervezték, hogy elutaznak valahova messzire. Zack is
ugyanarra az egyetemre ment volna, mint Alice, de így már egyedül lenne abban
az új világban.
Legjobb barátját, Eva-t nem akarta felhívni. Nem felejtette
el mit tett vele az utolsó nap, amikor végeztek a gimnáziumi éveikkel végre,
örökre. Sosem felejti el, hogy megalázta a többiek előtt, hogy a színpadon
kijelentette, hogy alig várja, hogy Tokióba utazzon, s mindenkitől távol
legyen, főleg tőlem. Elvileg a négy év alatt sosem kedvelt, akkor mondták el a többiek
is, hogy mindig kibeszélt a hátam mögött, miközben velem édesen bánt. Nem
mondta az arcomba ezeket a dolgokat. Nem is volt valódi barát. Ökölbe
szorította a kezét a hinta kötelén, majd hirtelen kiugrott belőle, ahogy régen
a gyerekek, és fogta magát, majd elindult cuccaival együtt valahova. Előre az
úton. El a problémák elől.
Nem csak egy kamasz életében változhat az élet hirtelen
meglepően zavarossá, ahol egyedül marad a végén. Mac Delevon, a titkos ügynök
is hasonlóan jár. Senki nem ismeri, hogy valójában ügynökként dolgozik, mivel
papírjai azt írják, hogy egy boltnál munkálkodik, ahol öltönyöket árusítanak. Nem
mondhatja el senkinek kicsoda is ő valójában, de arra nem számított, hogy
felesége megcsalja a háta mögött a legjobb barátjával. A nőnek feljebb állt, s
természetesen hatalmas vitatkozás kezdődött, hogy hol volt egy hónapig, meg
mire számított, mert semmit nem mond el neki. Elbúcsúzott fiától és lányától,
akik ebből nagyon sokat nem vettek észre, majd elindult a kocsijával valahova.
Messzire. Még hívta esetleg pár barátját, de mindnek volt más elfoglaltsága,
így csak egyedül menekült el gondjai elől.
Haladnak az idővel, hiszen minél tovább telnek a percek,
annál messzebb találják magukat az otthontól, La Paztól. A lánynak már fájnak a
lábai, éhes és szomjas, de tudja, hogy nem állhat meg. Miért is nem szállt fel
egy buszra? Tudja, hogy most már késő, nem fordulhat már vissza. Hirtelen
fellendíti fáradtan a kezét, miközben haladt, mert éppen egy autó hangját hallja
meg a távolból érkezni. Nem fordul hátra, nem is hisz benne, hogy megáll az
illető, viszont azt a kocsit épp a titkos ügynök vezette. Leállt mellette, és
lehúzta az ablakát a stoppos irányába. Az idő hihetetlenül meleg és párás, de
ez nem volt meglepő Kaliforniában.
-
Merre megy? – kérdezte
mély, megnyugtató hangján, mire a tinédzser a férfi felé fordult kisírt
szemeivel, majd a hajába túrt, mert semmit se tudott erre mondani. A vállat
vonta, majd végül megszólalt.
-
Te meg ki a fene vagy?
– meredt a vörös hajú lány a férfira ablakának belsejébe, és a hajába túrt.
Volt benne egy kis félelem, de valami megnyugvás is elfogta.
-
Ha megtudnád meg
kellene ölnöm téged – felelte mosollyal az arcán a válófélben lévő fél,
miközben még mindig ment a motor.
-
Na, ne röhögtess –
nevetett fel a kamasz, de a komoly arckifejezést meglátva a srácon rögtön abba
hagyta, mert ő, pedig így folytatta.
-
Bárcsak vicc lenne… de
a te érdekedben, inkább hívj csak Senkinek.
-
Senki? Micsoda béna
név – huppant be végül az autóba, majd így folytatta – Hát, Senki. Én, pedig
Alice vagyok – felelte.
-
Merre vihettem a
hölgyet? – mosolygott rá Mac, ahogy a kisebb bőröndöt hátra tette az ülésekre.
-
Minél messzebb La
Paztól, annál jobb.
-
Értem, hát egy ideig
biztos megyek – felelte megnyugtató mosollyal, és a lány már nem is érzett
semmilyen félelmet felőle. Nem tudta miért, vagy, hogy hogyan, de úgy érezte,
hogy nem egy rossz emberrel van dolga.
Beszállt az autóba, és azt gondolta kínos csendben fognak
ülni, de ez nem így volt, mert rögtön elkezdtek beszélgetni egymással, ahogy
tovább haladtak fel felé, felső-Kaliforniában. Ahogy haladtak, s telt az idő
egyre többet osztottak meg magukról. Mac óvatos volt, a munkáját nem akarta
előtte felfedni.
-
Szóval a feleséged
azért csalt meg, mert túl sokat voltál távol a munkád miatt, amiről nem
beszélhetsz senkinek, mert titkos? – nézett rá furcsán, míg a férfi bólintott –
Hát, szerintem a nő nem is szerethetett igazán akkor – rázta a fejét, amivel
kósza tincsei ide-oda lengtek – Hiszen azzal, hogy megcsalt, főleg a legjobb
haveroddal a legnagyobb fájdalmat okozhatta neked…
-
S, hogy hogy a te
szüleid elválnak? Elmondták neked az okot? – érdeklődött Senki, miközben lassan
haladtak San Diego irányába.
-
Amióta az eszemet
tudom, szinte sosem láttam őket együtt. Apukám dolgozott egész álló nap, míg
anyám a húgom foglalkozott, aki csak öt éves, de valami betegséggel küzd, így
több figyelmet kell szentelni rá. Ahogy az orvos mondta, persze. Azt nem veszik
észre, hogy én is a lányuk vagyok, mert szinte bejárónőként használnak fel,
főleg anyukám. Nem tudom mikor mondta nekem azt utoljára, hogy szeret.
-
Biztos szeret, néha az
ember ezeket a dolgokat elfelejti, de biztos nem felejtette el azt a szeretett,
amivel téged megszült. A feleségem azt tervezi, hogy magánál fogja tartani a
gyerekeinket, és egyiket se vihettem magammal.
Az órák teltek, és egyre távolabb kerültek. Egyre több
dolgot osztottak meg. Mac mesélt a kamasz koráról, hogy egyszer ő is tervezett
elmenekülni. Amikor felszállt a buszra, majd meglátta a távolodó tájat,
hirtelen leszállt, s egy másik közlekedési járművel - ami órák kérdése volt
mikor érkezik - hazament. Neki kevesebb ideig tartott, mire rájött mit kell
tennie, de mindenkinek más. Valakinek több ideig tart.
-
Fiatal vagy még. A
vesztességek mindig lesznek, de nem szabad elfelejtened milyen céljaid vannak,
mit szeretnél elérni az életedben – mondta, amire a lány nagyokat pislogva
bólintott – Aludj nyugodtan.
-
Te mikor alszol? –
kérdezte, mert már a nap is lement rég.
-
Talán egy
pihenőhelynél lehunyom a szemem pár órára – mosolyodott el Senki, de végül csak
Wyomingban állt meg egy benzinkútnál másnap reggel. Vett reggelit maguknak,
majd ahogy megevett egy szendvicset már indult is tovább. Alice Montanában
ébredt fel kajákkal körülvéve. Nagy mohón hozzá látott az ebédjének, amikor
hirtelen csörögni kezdett a mobilja. Az apja volt az. Sosem hívta – Vedd fel.
Leálljak?
-
Igen – nézett körbe.
Rajtuk kívül az úton nem járt senki, így könnyek félre álltak, majd a lány
kiszállt, és felvette az apjának.
-
Kicsim, merre vagy?
Minden barátodat felhívtunk, de senki nem látott. Merre vagy? Miért kapcsoltad
ki a GPS-t? – rohamozta meg kérdésékkel.
-
Kiszellőztettem a
fejemet. Jól vagyok – tette hozzá, mert úgy érezte ez fontosabb – Talán, hamarosan
hazamegyek, de ne bízd el magad.
-
Alice – szólt –
Szeretünk. Gyere haza minél hamarabb.
-
Igyekszem.
Ezek után már csak egy dolog járt a fejében. Haza. Mac a lány telefonján hívta fel az apját, s beszélt vele. Tudta, hogy ezzel megváltozik a néző pontja, s az úti célja. Neki hiányoztak a gyerekei, de rájött, hogy a válás nem lehet a legrosszabb az életében. Visszafordultak. Hazamentek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése